Titokzatos falu a folyó partján

 

 

Bár az autók ontják a mérget és a zöldövezet is hagy maga után kívánnivalót, valahogy mégis kizöldül, megnemesedik, kanyargósabb és törékenyebb lesz itt a város – talán csak a vízparti andalgások emléke miatt.

Igaza volt 1938-ban Weszely Gézának, a Kálóczy téri templom egykori plébánosának, amikor azt állította az akkor még falusi külsőt mutató városrészről: „Hangulatos, nagy villaváros lesz belőle, nagy virágos- és gyümölcsöskertekkel." Tény: hajdan néhány százan lakták a környéket, s ma körülbelül hatezren élnek itt, ahol a belváros után a legdrágább az ingatlan. Ha Géza atya ilyen jóstehetség volt, akkor talán a mondat másik felében is megbízhatunk: „A Duna-partot, ha rendezik, gyönyörű lesz." (Győri Hírlap, 1938. április 17.)

 

(Révfalu látképe)

Hogy is lett a város része Révfalu? Hát nagy torzsalkodások árán, akárcsak Győr-Sziget. A két önálló községet végül 1905-ben csatolták a városhoz, amivel Győr igen jól járt: Szigetnek fejlett ipara volt, Révfalunak pedig 400 ezer korona vagyona a földbirtokokból és a révdíjakból. Mégis, azt elvben senki nem vitatta, hogy Győr és Révfalu a fejlődés során annyira összeépült, hogy az egyesülés mellett országos érdek áll. Az akkori koncepció ugyanis az volt, hogy az ország minden részén hatalmas gócpontokat hozzanak létre, s ez pusztán a lakosság számát nézve sikerült is: 1904-ben 29 ezer lelke volt Győrnek, Révfalu és Sziget csatolásával pedig már 40 ezer. Ugyanakkor hosszú évtizedekig nem vált valóra a győri ígéret, miszerint Révfalut városi szintre fejlesztik, még ha a csatlakozásnak köszönhetően fel is épült a szecessziós mintáiról híres tulipános iskola.

 

Tetszene elszállásolni a pápát

A lokálpatrióta Győri Hírlap persze a város pártjára állt a pereskedésben. Cáfolta, hogy nem született volna meg a megegyezés, mert az igenis megszületett, s tartalmazza többek között, hogy:
„Győrváros kötelezi magát, hogy a római pápa székhelyét legfeljebb egy év alatt Révfaluba helyezi át, kiköttetvén, hogy a pápa csak valamelyik zsellérházban lakhat…"; „Minden utcában felállítandó egy közkút, melyből a legfinomabb tokaji aszú folyik, de csakis a révfalusiak szabad használatára."; A közvilágítás biztosítása végett Győrváros kieszközli, hogy Jozsué Révfalu felett a napot megállítsa."; Révfalut a város tengeri kikötővé alakítja, s e végből 20.000 tonnás hajókat is megbíró csatornával köti össze az Adria-tengerrel, illetve a Csendes óceánnal." (Győri Hírlap, 1904. november 13.).
Utólag nézve nem volt igazán elegáns a szerkesztő élcelődése, hiszen nem hogy tengeri kikötő nem lett, de a vashídra – amit 1907-re ígértek – ’29-ig kellett várni. Ami pedig a közvilágítást illeti: olyan koromsötétek voltak az utcák még a húszas években is, hogy László bácsi, a létrával lófráló lámpagyújtogató fogalom volt a kerületben. Főként a Hédervári és a Rónay Jácint úton, mivel máshol nem is igen akadt dolga a petróleummal.

Talán a csatlakozás körüli feszültség, talán egészen más volt az oka, hogy Révfalunak még gúnynevet is adtak a győriek, így lett a kerületből „Gúnárváros".
– Rengeteg volt a gazda, így aztán rengeteg volt a kihajtott liba. Fel-le úszkáltak a Dunán, telegágogták a partot, főleg Pataháza felé – emlékszik az 1944-es születésű ifj. Csermák Gusztáv, a nemrég elhunyt kelmefestő fia. – Egyszer épp a vízben lebzseltünk, s valamivel megijeszthettük a ludakat. A gúnár védeni kezdte a csapatát és utánunk úszott. Hatalmasakat csípett a lábamba. A „Gúnárváros" név sokáig beleivódott a város emlékezetébe, a mama még ma is emlegeti, amikor az apám egy barátja a negyvenes években libát készített gipszből és azt a papa műhelye elé rakta. Jót nevettek a dolgon – emlékszik a tősgyökeres révfalui férfi. Megjegyezzük: szinte csak elvétve akad tősgyökeres révfalui ebben az elegáns városrészben, az idősek meghaltak és rengeteg az újgazdag, főleg az épülő-szépülő Pataháza környékén.

Így már talán senki sem emlékszik arra, amit csak a legöregebbek idézhetnének vissza. Hogy a hajdani fahíd nem csak a gyalogosátjárás szempontjából volt előnyös. A híd lábain sokszor ebadta suhancok kapaszkodtak fel és már tudták, hogy egy bizonyos, könnyűvérűségéről közismert hölgy sétál át hamarosan a hídon. Alulról nézve igen tetszetős volt a kilátás, s persze Fábry Sándor szavaival élve: „Mi nem kaptuk úgy kézhez a szexualitást, mint a mai fiatalság, nekünk ezért meg kellett dolgozni."

 

(A fahíd, ami egykor Révfalut Szigettel összekötötte)

Félkegyelműek, kísértő titkok

Ha visszarepülhetnénk az időben, s egy hosszú tavaszi sétát tehetnénk a régi Révfaluban, úgy ötven vagy hatvan évvel ezelőtt, bizonyára belebotlanánk két, kissé talányos viselkedésű vénkisasszonyba, a Radics lányokba. (A nevet megváltoztattuk.) Részei voltak ezek Révfalu képének, mint egyébként minden kerületnek a helyi félkegyelmű. Ifj. Csermák Gusztáv is jól emlékszik rájuk, a hatvanas években haltak meg.
– Szegények, ahogy öregedtek, a tisztálkodást egyre kevésbé igényelték. Irdatlan szag kísérte őket. Emlékszem, vizes rongyokat csavartak a fejükre, úgy járták Révfalut, és nem lehetett nem összefutni velük. A suhancok közt mindig futótűzként terjedt a hír, hogy közelednek a nyolcvanéves „kisasszonyok", háromkerekű pajtás szekerükkel, amit – hogy ne billenjen félre – téglákkal pakoltak meg. A fivérük volt a legextrémebb a családban, városszerte ismert baltájával léket vágott a jégen és megfürdött. Ő halt meg leghamarabb, és a testvérei – nem tudni, miért – két hétig őrizgették a holttestét – meséli a kelmefestő.

De más titkok is akadtak ebben a városrészben, főleg az ódon, patinás Torkos-kastély körül, még ha Csermákék és velük az a rengeteg józan, evangélikus révfalui nem is igen hitte a kísértettörténeteket. A Duna utcától a töltésig nyújtózó Torkos-kert valaha olyan elidegeníthetetlen része volt az összképnek, hogy csak az 1944-es bombatalálat választhatta el Révfalutól. Az „elvarázsolt kastélyról" annyit mindenképp illik tudni, hogy földszinti része 1840-ben épült, majd többszörös átalakítás után nyerte el a harmincas években ismert formáját. Utoljára 1935-ben renováltatta kívül-belül a mérnök Torkos Ferenc, vagyis kilenc évvel a bombázás előtt.

 

(A torkos kastély)

Sokat szenvedett a ház, a legtöbbet a kommün alatt, ekkor a gyönyörű Mária Terézia-korabeli barokk kályhákat összetörték, a berendezést széthordták, a könyvtárat eltüzelték a kulturális örökségre nem túl fogékony elvtársak. Egy szó, mint száz, Torkos Ferenc maga sem hitte a kísértethistóriákat, azzal magyarázta őket, hogy a komor barokk épület hosszú ideig teljesen berendezve, mégis használatlanul állott. Tény, hogy látni véltek szellemeket a kastély körül, bár – tehetjük mi hozzá –, lehet, hogy csak a Radics lányok mászkáltak arra, a fejükre tekert ronggyal. A Torkos dinasztia leszármazottja nevetve mesélte a szerkesztőnek, hogy a nép még az ő szobájában lobogó gyertyafényt is szellemmozgásnak tartotta, mielőtt bevezették volna a villanyt. (Győri Hírlap, 1934. november 25.).

A Torkos kastély másik rejtélye a kincsmese volt. Torkos Ferenc, a ház fiatal ura hallotta a legendát, hogy hajdan az egyik dédnagynénjének igen értékes gyöngysorát ellopta a ház szelídített majma. Kergették egy darabig, majd a haszontalan állat a kút káváján ülve az ékszert a vízbe ejtette. Az embereket sokáig foglalkoztatta a valósnak hitt történet és a tanácsköztársaság után az egyik szükséglakó nekiállt, kimerte a kutat és leszállt a mélybe. Kemény munka lehetett, de nem talált semmit. Egyébként, ha már itt tartunk: azért is nehéz elhinni a kísértettörténeteket, mert ezeket a szükséglakókat még tizenhárom évvel a kommün után is alig lehetett kirakni a házból, amit teljesen szétromboltak.

Elmúló és örök, akár a szerelem

Külön bája a családi legendának, hogy 1934-ben még élt és üzent Torkos Ferenc kilencvenöt éves költő nagyapja, Torkos László, a Petőfi Társaság alapító tagja. November 4-én, látva az úgy-ahogy kicsinosított kastélyt, verset írt unokájának, amiben a „vén ház" is megszólalhatott. Idézünk:
„Hozzám jött a vénház éjjel / S gúnyos hangon fordult felém: Azt gondolod, vén csont, a te / Ifjúságod szállott belém…? // Soha ilyen gondolattal / Szemed reám ne tekintsen, / Megifjúdott szépségemhez / Annak semmi köze nincsen. // Egy fiatal házaspár fog / Bennem lakni a jövőre, / Ez küldte szép ifjúsága / Egyrészét már jó előre. // Jöjjenek hát csak, s hozzák el / Ide teljes ifjúságok, / Lássa világ: örömömben / Akkor milyen arcot vágok."

A hölgy, akire az aggastyán nagyapa célzott, Münchenből érkezett egyébként, a restaurálás után, 1935 májusában. Kék szemű, szőke, szép asszony volt a vár legifjabb úrnője, s a falra akasztott festményen már hímzett magyar mellénykében mosolygott.

A Torkos-kastély nevét itt ma már jóformán csak a Hédervári úti söröző őrzi, ahogy Révfalu másik ékességéről, a Csermák-házról is annyit tud a mai győri, hogy alagsorában sztriptízbár működik. Révfalun is átvonult a történelem: a Mosoni-Duna két partjáról szovjetek és németek lőtték egymást, szinte földig rombolva a patinás Csermák-házat. Sokan haltak meg a Torkos-kastély lebombázásakor is, holott a sors fintora, hogy éppen ez alatt volt hajdan az óvóhely. Mi őrzi még a régi Révfalu emlékét? Talán az iskola, a templom, a víztorony, a temető s néhány ismerős sarok. De elsősorban természetesen az apadó-áradó, végtelen és csevegő Duna, még ha ugyan nosztalgiázásra is ad okot a mostani vízforgalom. Ma már nem polgári szórakozás a csónakázás, a Darányi (ma Dózsa György) rakparton tartott Péter-Pál-napi búcsúknak, a Tóth-féle kertvendéglőnek nyoma sincs. És nem látunk sárkányt eregető gyerkőcöket az Alsósoron, mint ahogy maga az Alsósor is eltűnt. Van helyette egyetem és éjszakai élet, diszkó és néhány betonbirodalom, az öregotthonban élők mérsékelt örömére. De a fejlődés törvényszerű és megállíthatatlan. S keseregni sincs miért, főként annak, aki manapság megteheti, hogy ideköltözzön, ebbe a büszke, ódon, szerelmes emlékektől roskadó és örökké virágillatú „kis faluba".

 

(A vashíd a turul szoborral és a Csermák-házzal)

 

(forrás: Kisalföld, 2005. 10. 02.)